Lúdalakuak

 



A lúdalakúak (Anseriformes) a madarak osztályának egy rendje. 3 család és 165 faj tartozik a rendbe.
Vízfelszínen és szárazföldön táplálkozó állatok.Úszóhártyás szárunykal jól  repülnek.

• Presbyornithidae (Wetmore, 1926) – a legrégebben kialakult család, a Presbyornis nem 4 faja, a paleocén és az eocén korból ^.
• Romainvillidae – egyetlen ismert faja a Romainvillia stehlini a eocén – oligocén korból. Lúdméretű fosszilis faj, mely a hasadujjú lúd és a fütyülőludak között állt rendszertanilag.
• Cygnopteridae – egyetlen nem, a Cygnopterus 3 fosszilis faja az oligocén – miocén korból. Korábban fosszilis hattyúfajoknak tartották őket, Livezey kutatásai alapján emelték őket önálló család rangjára.
• Paranyrocidae – egyetlen faja a Paranyroca magna, egy hattyúméretű fosszilis faj, maradványai Észak-Amerika miocén kori rétegeiből kerültek elő.
• Dromornithidae (Rich, 1979) – óriás termetű, röpképtelen madarak 7 fosszilis fajjal az oligocén és pleisztocén közötti korokból Ausztrália területéről.
• Cnemiornithidae – Két ismert faja Új-Zéland óriási termetű röpképtelen madara volt, feltehetőleg a betelepült maorik irtották ki őket.Bocsánat ennyi információt tudtam gyüjteni!

A róka

A róka a ragadozók (Carnivora) rendjén belül a kutyafélék (Canidae) családjában a rövid lábú rókák (Vulpini) nemzetség névadó neme. Rókának Magyarországon többnyire a vörös rókát (Vulpes vulpes) hívják.Az északi féltek
Mérete a kis, illetve közepes termetű kutyákéhoz hasonló, de azoknál karcsúbb, nyúlánkabb. Koponyája hosszabb, arcorra hegyesebb a kutyákénál.
Füle nagy, farka hosszú és bozontos, pupillája függőlegesen megnyúlt elliptikus. A nőstényeknek általában hat emlője van.A kutyafélék többségétől eltérően a fajok többsége helyhez kötött (állandó földalatti rejtekben, úgynevezett kotorékban él).
én szinte mindenfelé előfordul; Afrikában csak a kontinens északi partvidékén. Ausztráliába betelepítették.
A rókák a ragadozók (Carnivora) rendjén belül a kutyafélék (Canidae) családjának rövidlábú képviselői. A róka név alatt gyakran csak a vörös rókát (Vulpes vulpes) értik.
Rendszertani szempontból megkülönböztethetjük a rókák (Vulpini) nemzetségét a valódi kutyaformák (Caninae) másik ágától, a kutyáktól (Canini). A rókák nemzetségébe tartozik többek között a vörös róka Vulpes vulpes), a sivatagi róka (Vulpes zerda), az ezüsthátú róka (Vulpes chama) a sarki róka (Alopex lagopus), a szürkeróka (Urocyon cinereoargenteus) és a lapátfülű róka (Otocyon megalotis).
A fentieken kívül rókának nevezik a Dél-Amerikában őshonos pamparókák fajait is (Pseudalopex és Cerdocyon nemek), bár ezek rendszertani szempontból a kutyák nemzetségének tagjai. A rókák nemzetségével nincsenek közeli rokonságban, elsősorban az azonos életmód miatt fejlődtek hasonló alakúvá. (Ezt a jelenséget konvergens evolúciónak nevezik.) Az Ausztráliában élő erszényes róka (Trichosurus vulpecula) ugyanakkor a neve ellenére csupán némi külső hasonlóságot mutat a rókák nemzetségének fajaival, hiszen ez az állat az erszényesek közé tartozik és békés növényevő. Az állatot a rókákkal való téves rokonítás miatt többnyire közönséges rókakuzuként hívják újabban magyarul, az erszényes róka név már nemigen használatos.
Egyes rovarevő rókafajoknál, így a dél-amerikai deres róka (Pseudalopex vetulus), a Közel-Keleten élő ezüsthátú róka és az afrikai lapátfülű róka esetében a nőstény jár élelemért és a hím vigyázza a kicsinyeket. Ez ritkaság, mert az hogy a hím is részt vesz valamilyen módon az utódok gondozásában, mindössze az emlősök 5-10%-ára jellemző. A szereposztás feltehetőleg azért így alakult ki, mert (legalábbis a lapátfülű rókáknál) míg a hím sem a szájában nem tud rovarokat hazavinni, sem a lenyelt táplálékot nem képes visszaöklendezni, addig a nőstény a rovarral szervezetébe bevitt táplálék energiáját tejével át tudja adni kölykeinek.
A róka földünk egyik legelterjedtebb ragadozó emlős.

A hullámos papagáj

A hullámos papagáj (Melopsittacus undulatus) a madarak osztályának papagájalakúak (Psittaciformes) rendjébe és a papagájfélék (Psittacidae) családjába tartozó Melopsittacus nem egyetlen faja.
Ausztrália szavannáin igen elterjedt faj.
Háziasított egyedei az egész Földön megtalálhatóak és sok helyütt szöknek meg gazdáiktól. Ezek az egyedek olykor tartósan meg is telepedhetnek egy adott területen. Már igen nagy szabadon levő populációi vannak Floridában.
Sokfelé megpróbálták meghonosítani szerte a Földön, így Angliában,
18 centiméteres hosszával a legkisebb faj a laposfarkú papagájok közül. A vadon élő alak zöld színű. Fejének elülső része sárga, pofájának alsó részén egy nagy kerek folt található, torkán pedig egy sor ovális fekete folt van. Háti felületén a fekete alapszínű tollak sárgán szegélyezettek, ami jellegzetes hullámos rajzolatot ad a madárnak, amiről a nevét is kapta. Farka 9-10 centiméter hosszú, zöldeskék, a külső tollak szegélye sárga. Csőrén levő jellegzetes viaszhártyájának színe a madár nemére utal. Ivarérett korban a hímek viaszhártyája kék színű, a tojóké barnás.
A háziasított madarak között elvétve akadnak vadszínűek is, de inkább a különböző színváltozatait kedvelik. Különösen gyakoriak a kékek, a sárgák és a fehérek, de ezek kombinációjából álló foltos egyedek is akadnak.
Dél-Afrikában, a Hawaii szigeteken, Japánban, Hongkongban és Új-Zélandon is, de sehol sem sikerült.
Kóborló életmódod folytat, ahol vizet és ennivalót talál, ott van a hazája. Főként fűmagvakkal táplálkozik. Időnként nagymértékben túlszaporodik, de néha tízezerszámra lesz az aszály áldozata.
Röpte gyors, szabálytalan ívű.
A fajt feltehetőleg Thomas Watling Ausztráliába deportált fegyenc fedezte fel 1792-ben. Hivatalosan George Shaw írta le 1805-ben és 1831-ben került az első kitömött példány Európába.
A faj első élő képviselőit John Gould természettudós 1840-ben hozta Európába, melyek a még ugyanabban az évben megrendezett madárkiállításon Antwerpenben nagy sikert arattak. A madarak iránt nagyon nagy lett a kereslet Európában, Ausztráliából hajórakományszámra érkeztek a madarak. Mivel félő volt, hogy tömeges befogásuk miatt nagyon megritkulnak hazájukban, Ausztrália 1884-ben megtiltotta a madarak kivitelét az országból. Ennek köszönhetően a faj még ma is igen gyakori madár Ausztráliában.
Ebből az is következik, hogy azóta az összes madár fogságban jött a világra, így ez lett az első fogságban tenyésztett papagájfaj. A madár a természetes élőhelyén levő kedvezőtlen körülményekhez jól alkalmazkodott, ennek köszönhetően jól bírja a fogságot. Mivel tápláléka őshazájában is javarészt néhány fűféle magjára korlátozódik, így nem szenved az egyhangú étrendtől fogságban sem.
A tenyésztés során, mint a többi ember által nevelt fajnál is, kezdtek megjelenni az eredetitől elütő színű egyedek. Ezek feltehetően olykor megjelennek vadon élő madarak között is, de mivel ezeket a példányokat könnyebb észrevenni, így a ragadozók igen hamar kiszelektálják ezeket a rendellenes színezetú egyedeket a populációból. Az embernek viszont megtetszettek a más színű példányok és azokat kiválogatva megindult az egyéb színekre való szelektálás. 1872-ben jelentek meg először sárga színű madarak, 1900-ben bukkantak fel először a kékek és 1920-ra sikerült fehér színű példányokat kitenyészteni. Mára ezen három szín és az eredteti zöld kombinációjából több mint 100 féle, egymástól olykor csak igen kis mértékben különböző színkombinációt sikerült kitenyészteni.
Az elmúlt kétszáz év során a hullámos papagáj tenyésztése a vad alaktól teljesen függetlenül ment végbe, így a ma világszerte tartott több millió hullámospapagáj gyakorlatilag háziasított állatnak számít. Így a kanárimadár után a hullámos papagáj lett a második kizárólag a díszértéke miatt háziasított madárfaj.

A szamár

A háziszamár (Equus asinus asinus) a lónál kisebb termetű s annál kisebb elterjedtségű, háziasított emlős a páratlanujjú patások (Perissodactyla)rendjéhez tartozó lófélék (Equidae) családján belül. A lóval keresztezett hibridje az öszvér.Általában kialakult fölfogás, hogy a házi szamár a núbiai vagy afrikai vadszamár (Equus asinus africanus) háziállattá lett leszármazottja, amit vállkeresztje, valamint rendszerint csíkozatlan végtagjai is eléggé bizonyíthatnak. Ha néha van is csíkos mustrázata végtagjain – ami valóban sokkal gyakoribb jelenség, mint a lovakon –, ezt a Szomáliföldön talán a szomáli vadszamárral való vérkeveredéssel, egyébként pedig – éppúgy, mint a ló esetében – a régebbi korokban élt csíkos ősökre való visszaütéssel magyarázhatjuk.Mint a többi háziállaton, a házi szamáron is többféle színezetet figyelhetünk meg. A lovakon elég gyakran megfigyelhető tarka foltozás azonban alig fordul elő; csak Kőhler tesz említést Kínában, a San-tung tartományban látott tarka szamarakról. Egyebekben a színvariálás csak a vadszínnek egészen a fehérig való megvilágosodására, illetőleg a barnáig való megsötétedésére szorítkozik. A fehér szamárnak „csóka-szeme” és világos patája van. A vadszamár világos, fehéres hasa azonban legtöbbnyire megmarad. Ha az éghajlat megkívánja, a házi szamár is éppúgy, mint a ló, sűrű, lompos téli szőrt ölt, amely néha egy lábnyi hosszúságot is elér.

Magassága a tenyésztési és gondozási körülmények szerint változó, – csak úgy, mint a lónál. S emellett, – ismét a lóhoz hasonlóan, – félre nem ismerhető a szigeteknek törpésítő hatása. Így például Ceylon és Szardínia szigetén, valamint a Baleárokon 76 cm vállmagasságot alig elérő törpe szamarak is élnek; ezek tehát egy nagy kutyánál kisebbek. Másfelől pedig a délarábiai Maszkatban tenyésztett nemes szamarak, amelyek nagy részét, mint igen alkalmas nyerges állatot, jó pénzen Afrikába viszik ki, – a ló átlagos magasságát is elérik. Ezenkívül Franciaországban, de másutt is kitenyésztettek feketésbarna, igen nagy fülű, valóságos óriás szamarakat, amelyeknek főleg az öszvér-tenyésztés terén juttatnak fontos szerepet.

Bálnák

A bálna nem rendszertani elnevezés. Szűkebb értelemben általában a szilásceteket hívják bálnának, tágabb értelemben azonban a delfinek kivételével a fogasceteket is bálnáknak nevezik nagy méretük alapján (a kardszárnyú delfin esetében használt „gyilkos bálna” kifejezés a köznyelv egyik tévedése).A bálna szó a latin balena származéka. A régi magyar nyelvben baléna alakban szerepelt, a nyelvújítás korában Bugát Pál módosította bálnaformára (a márna, málna, pálma szavak mintájára).

A bálna másik régi elnevezése cet vagy cethal volt. A cethal ma már elavult szó, a cet név pedig szinte csak tudományos rendszertani elnevezésként használatos (a köznyelv pl. az ámbráscet szót használja gyakran). A szó a latin cetus („bálna”) szóból származik, amely a Bibliában, Jónás prófétatörténetében szerepel, és cethal néven fordították magyarra.^[1]A bálnák nagy termetű állatok. Testhosszuk kifejlett korukban fajtól függően 1,2-30 méter, tömegük 30 ezer és 150 ezer kilogramm között változhat. Közülük kerül ki minden idők egyik legnagyobb állata, akék bálna.

Mint minden emlős, a bálnák is levegőt lélegeznek be, tüdejük van, melegvérűek, utódaikat nem szoptatják, hanem a szájukba fröccsölik az anya tejet. A bálnák szárazföldi emlősöktől származnak. Az evolúció során kitűnően alkalmazkodtak a vízi életmódhoz. Alakjuk áramvonalas, a halakéhoz hasonló. Mellső végtagjaik uszonyokká alakultak át, hátsó végtagjaikat elveszítették. Gyakorlatilag nincs szőrzetük.Az Egyesült Királyságban a Prerogativa Regis a királyi előjogról szóló, valószínűleg II. Eduárd király korából származó törvény, mely a korábbi szokásjogot kodifikálta, kijelenti, hogy a királyé az összes tengerben vagy máshol elejtett bálna és tokféle (a bálnák, tokfélék, delfinek és barna delfinek „királyi halaknak” számítanak) A hagyomány szerint a tengeren elfogott bálnák feje a királyé, míg a farka a királynőé, és a test a halászé; a megosztás állítólag onnan fakad, hogy a királynő ruhatárát ellássák halcsonttal; az ősi magyarázat azonban nem veszi figyelembe, hogy a halcsont a bálna másik felében van.

A királyi előjog következtében az összes bálnát és tokfélét fel kell kínálni az uralkodónak és az ő engedélye nélkül nem lehet tőlük megszabadulni. Ez kényelmetlen lehet, különösen a partra mosott bálnák esetében, melyek azonnali cselekvést igénylő közegészségügyi problémát jelenthetnek.

Nyúl(félék)

 A nyúlfélék (Leporidae) az emlősök (Mammalia)osztályához és a nyúlalakúak (Lagomorpha)rendjéhez tartozó család.

A családba 1 élő alcsalád és 2 kihalt alcsalád tartozik. Az élő alcsaládban 11 élő nem, 5 kihalt nem és 61 élő faj van.

A nyúlfélék hímjét baknak nevezik.A nyúlfélék az egész Földön őshonosak, kivéve az

Antarktiszt és Ausztráliát és Óceániát, ahová az

ember telepítette be őket. A betelepített helyeken kártevő állatoknak számítanak, míg az eredeti élőhelyükön számos ragadozó állatnak a fő táplálékforrása. Egyes nyúlfaj végveszélyben van.A nyulak kis és közepes méretű állatok, amelyek a gyors helyváltoztatáshoz alkalmazkodtak. Legfőbb jellemzőik a hosszú hátsó lábak és a hosszú fülek. A hátsó lábakon 4 ujj van, míg a rövidebb mellső lábakon 5 ujj található. Talpuk szőrős, hogy ne csússzanak el futás közben. Mindegyik ujjukon erős karmok vannak. Hosszú mozgatható füleikkel igen jól hallanak. Nagy szemeik segítségével, a nyulak jól látnak még éjjel is, emiatt többségük éjjel vagy alkonyatkor, illetve hajnalkor tevékeny.^[1]

Az állatok mérete az apró észak-amerikai törpenyúltól(Brachylagus idahoensis), amely 25-29 centiméter hosszú és 300 gramm súlyú, a mezei nyúlig (Lepus europaeus), amely 50-70 centiméter hosszú és 2500-6500 gramm súlyú, terjed.

A nyúlfélék tápanyagszegény élelmen is egészen jól megélnek: a rendkívül hosszú vakbélben a nyúllal szimbiózisban élő baktériumok ugyanis képesek a cellulóz és egyéb, a nyúl saját emésztőnedveinek ellenálló rostok bontására, és azokat értékes fehérjéik felépítése során hasznosítják. A mezei és az üregi nyúl táplálékszükséglete nagy részét ebből fedezi. Világrajöttükkor még nem rendelkeznek ezzel a fontos adottsággal, így a tápanyagok egy részéhez anyjuk ürülékéből jutnak hozzá. A nyúlfiókák egy különleges, úgynevezett lágy ürüléket fogyasztanak el, amely anyjuk vakbelében képződik, de kifejlett korban már maguk is termelik, és ezzel jelentősen javítják emésztésük hatásfokát. A normális ürülék ezzel szemben egészen más, az ismerős bogyó formában ürül, nincsenek különleges tulajdonságai, legfeljebb csak a territórium megjelölésére szolgál. E családba tartozó állatok zápfogaik alapján első pillantásra a rágcsálókhoz sorolhatnánk. De éppen a fogazatban rejlik a különbség, amelyet a rokonsági kapcsolatok vizsgálata során nagyon is fontosnak ítélnek meg: a nyúlfélék felső állkapcsában a két metszőfog mögött egy második pár is található, a fogzománc ezeket is teljesen körülöleli. A valódi rágcsálóknál csak egy pár metszőfog nő ki, amelyek az alsó állkapocs megfelelő fogaihoz illeszkednek. A külső formát a funkció határozza meg, és nem jelent szorosabb rokonságot, mint ahogy azt a nyúlfélék kövületi maradványai is bizonyítják. A nyúlféléket és rágcsálókat tehát egymással párhuzamosan futó fejlődési ágnak kell tekintenünk (konvergens evolúció). A nyúlfélék fogképlete a következő: 

Pingvin

A pingvinek különös testalkatú madarak. Szárnyukban az evezőtollak hiányoznak. Szárnyaik csak a vízben való evezésre alkalmasak, de a repülésre nem. Csőrük egyenes, oldalt összenyomott, nincs térdük, ezért nem tudnak ülni. Lábaik négyujjúak, rövidek, és annyira hátul vannak, hogy a szárazon csaknem egyenesen állanak. A vízben egészen elmerülnek, és fókák módjára mozognak. Rövid farkuk általában 32 tollú. Testük nehézkes, bőrük alatt vastag zsírréteg van, csontjaik olajos velőtartalmúak. Hasuk fehér, hátuk fekete, amely az álcázásban segíti őket.A halak, melyekre vadásznak, alulról a víz felszínéhez hasonlónak látják, fekete hátuk pedig a tengerfenék színé -beolvad be, így a felettük úszó ragadozók (pl.leopárdfóka) kevésbé láthatják meg.Táplálékuk halakból, illetve krillekből áll. Szárnyaik a vízi élethez alakultak ki, röpképtelen madarak. A szaporodási időszakban a költőhely és a tenger között ingáznak. Egyébként a tengereken töltik szabad idejüket, szigeteken (esetleg jéghegyeken) pihennek meg.A pingvinfélék (Spheniscidae) a madarak osztályának, a pingvinalakúak (Sphenisciformes)rendjébe tartozó egyetlen családja. 6 nem és 18 faj tartozik a családba.Az ember régebben vadászta, húsát, zsírját és bőrét egyaránt feldolgozta, sőt az ürülékét, a tengerpartokon nagy mennyiségben felhalmozódó a pingvinguanót is kereskedelmi forgalomba hozták. A tengeri olajszennyezések veszélyesek a pingvinekre, mert a tollaikra rakódó olajréteg csökkenti a hideg vízzel szembeni ellenállásukat, így nehezebben úsznak le olyan mélységbe, ahol megfelelő táplálékot találnak. Szakszerű kezeléssel a pingvinek az olajtól megtisztíthatók és megmenthetők.Néhány pingvinfajt sújtja a globális felmelegedés például a galápagosi pingvint, mert ha elmarad a hideg évszak, az veszélyezteti őket, de a királypingvin kihasználja a globális felmelegedést, mert az élő helyei a sziklás partok terjeszkedtek és így élőhelyhez jutott, csak a tenger elfogyó éléskamrája fenyegeti a királypingvint.

Fóka

A fókák kültakarója más emlősökéhez hasonló felépítésű: felhámból, irhából és a bőr alatti zsírrétegből áll. Az irhában helyezkednek el a szőrtüszők, az izzadság- és a faggyúmirigyek.
A fókák szőrzete hosszabb, durva fedőszőrökből és sűrűbb, rövid, finom belső szőrzetből áll.
A valódi fókák szőrzetén sok esetben jellegzetes mintázat látható. Hátuk többnyire sötétebb színű, mint hasuk. Ez azt a célt szolgálja, hogy a vízben úszó állat beleolvadjon környezetébe. A színezet függhet a nemtől, a szalagos fóka hímjének például feltűnő fekete-fehér rajzolata van, míg a nőstény mintázata sokkal kevésbé feltűnő. Ezzel szemben a fülesfókák egész teste azonos színű. A színezet a kortól is függ. A jégen ellő fókák kicsinyei általában fehérek. Ez a rejtőzést is szolgálja. A szárazföldön szaporodó barátfókák és elefántfókák, valamint a fülesfókák viszont fekete vagy sötétbarna prémmel születnek.
A fókák vedleni is szoktak. A hólyagos fókák és a borjúfókák első vedlésére még az anyaméhben kerül sor; más fókák néhány hetes vagy hónapos korban vedlik le születéskori szőrzetüket. A későbbiekben évente ismétlődik a vedlés. Különösen látványos ez a folyamat a barátfókáknál és az elefántfókáknál, amelyek nagy cafatokban vedlik le feleslegessé vált bőrrétegüket.
A cetfélék jóindulatú potyautasaival ellentétben a fókákon parazita vérszívó tetvek élnek, elsősorban a szemek, az orr és a végbélnyílás körül.
A bőr alatt összefüggő zsírréteg van. Ennek fő feladata az, hogy a hideg tengerben élő állatot megvédje a kihűléstől. A zsírréteg nem egyenletesen burkolja be az állat testét, legvastagabb a fóka hátán és farán, míg legvékonyabb a mellső uszonyokon. Ezért a fókák, hogy ne fázzanak, gyakran a
A fókák agya nem nagyobb, mint a hasonló nagyságú szárazföldi ragadozóké, viszont barázdáltabb azokénál. Egy kúpos fóka agyát 320 g súlyúnak mérték.
Az úszólábúak szeme a víz alatti látáshoz alkalmazkodott, ezért a szárazon csak a közeli tárgyakat látják élesen. Víz alatt viszont élesen látnak, és kevés fényben is sok részletet képesek megkülönböztetni. Az még nem egyértelműen tisztázott, hogy a fókáknak van-e színlátásuk.
A fókáknak elég jó szaglásuk van. Társas életükben nagy jelentősége van egymás megszaglásának.
A fókák ízlelőképességét még nem tanulmányozták; ízlelőbimbóik mindenesetre vannak.
Az érzékszervek közé sorolható a fókák bajsza (vibrissae) is. A hosszú, merev szőrszálak nagyobb része a felső ajkon nő, de vannak bajuszszálak a szemek fölött ("szemöldök") és az orrnyílások mellA fókáknak, akárcsak a ceteknek, összetett veséjük van. Mivel szervezetük alacsonyabb arányban tartalmaz sót, mint az őket körülvevő tengervíz, velük kapcsolatban is felmerül az a kérdés, hogy tengervíz ivásával juthatnak-e vízhez, vagy az így felvett sótól való megszabadulás során még több vizet veszítenének el. Ezt a problémát kísérletileg is tanulmányozták. A fóka száján át bevezettek egy gyomorszondát, a végbelébe pedig egy hólyagkatétert, majd tengervizet pumpáltak a gyomrába. Azt találták, hogy a fóka vizelete nagyobb százalékban tartalmazott sót, mint a megivott tengervíz, tehát az állat ivással is vízhez juthat. Bizonyos fókák a természetben is isznak tengervizet, de folyadékszükségletük nagyobb részét táplálékukból fedezik.ett is. A bajuszszálaknak a tapintásban és a víz alatt a nyomáshullámok érzékelésében van szerepük.
víz fölé emelik uszonyaikat.Minden fókafaj a szárazföldön vagy a befagyott tengeren hozza világra utódait. Egy nősténynek egyszerre csak egy kölyke születik. Bizonyos fajoknál a nőstények minden évben utódot hoznak a világra, más fajoknál viszont csak kétévenként.

A vaddisznó

   A vaddisznó elterjedési területe óriási, felöleli Eurázsia egészét, Ázsia déli részét és Indonézia szigeteinek egy részét is. Korábban élt a Brit-szigeteken is, de innen már kiirtották. Elterjedési területe Marokkótól keletre egészen Egyiptomig terjedt, felölelte az Arab-félszigetet, egész Európát, a Közel-Keletet, Közép-Ázsiát, Szibériát, Indiát, a Hátsó-indiai félszigetet, a Maláj-félszigetet, Kínát és Japánt is. Az indonéz szigeteken keletre egészen Flores szigetéig őshonos. Északon felhatol Skandinávia déli részéig és Dél-Szibériáig. Számos szigeten előfordul, ahol sok helyütt helyi alfajai alakultak ki, mint Szardínián, Korzikán, Srí Lankán, Hajnanon, Tajvanon vagy az Andamán-szigeteken.
Afrikában korábban a Szaharától északra mindenütt előfordult. Mára az afrikai alfajok száma nagyon megcsappant. A korábban Törökország déli részétől egészen Izraelig, valamint Egyiptom északi részén és Líbiában élő Sus scofa libycus és a Szudánban és Egyiptom déli részén élő szennárdisznó (Sus scrofa sennaarensis) mára kihaltnak tekinthető. Az Atlasz-disznó (Sus scrofa barbarus), mely Marokkó, Algéria és Tunézia területén, elsősorban az Atlasz-hegységben fordul elő, szintén nagyon ritkává vált. Mára az Arab-félszigeten is csak a legészakibb területeken élnek vaddisznók.
A vaddisznóknak nincs különleges igénye élőhelyükkel szemben. Csak a minden búvóhely nélküli, teljesen nyílt területeket és a hegyek magas részeit kerülik. Angliából a középkorban kiirtották, de néhány éve vaddisznó-farmokról kiszökött példányokból szabad területen élő állomány kezdett kialakulni. Jelenleg az angliai létszáma rohamosan növekszik. A Skandináv-félszigeten továbbra sem fordul elô. Elterjedésének északi határa nagyjából a 30-40 cm-t meghaladó tartós hótakaró határával esik egybe.
Annak ellenére, hogy vadászatuk Európában mindenütt intenzív, a vaddisznó állományok terjeszkedése, növekedése és ebből eredő - főleg mezőgazdasági kártétele - folyamatosan növekszik.
Ezen felül az állományok évről évre meglehetősen erősen változnak, így nagyon nehéz pontos képet rajzolni a faj elterjedéséről. Jelenleg nagyjából követi a kiterjedt erdőségeket, ahol az állatok védelmet és táplálékot találnak. A legkedvezőbbek kétségkívül a nedves talajú lombos és elegyes erdők, ahol a vaddisznó könnyen túrhat táplálék után, de fontos számára a nagy őszi tölgy- és bükkmakktermés is. Korábban bizonyára a ligeterdők voltak a vaddisznó elterjedésének középpontjai, de ezt az erdőtípust a mai Közép-Európában jószerivel teljesen kiirtották. A ligeterdőket a síkságon és a középhegységekben a fenyvessűrűségek helyettesítik, ide tudnak a disznók visszahúzódni, és ezek biztosítják, hogy ez a vad minden üldözés ellenére még mindig eredménnyel meg tud élni a kultúrterületeken. Hazánkban a vaddisznó nagyon elszaporodott, bevette magát a nádasokba is, de éjszakánként a fővárosban (a budai oldalon) is lehet találkozni vele.

Sas

• 
  • bóbitás remetesas (Harpyhaliaetus coronatus)
  • karvalysas (Morphnus guianensis)
  • majomevő sas (Pithecophaga jefferyi)
  • dzsungelsas (Harpyopsis novaeguineae)
  • inka sas (Oroaetus isidori)
  • vitézsas (Polemaetus bellicosus)
  • fehérfejű vitézsas vagy szarkasas (Spizastur melanoleucus)
  • Cassin-vitézsas (Spizaetus africanus)
  • gyászos vitázsas (Spizaetus alboniger)
  • jávai vitézsas (Spizaetus bartelsi)
  • főkötős vitézsas (Spizaetus cirrhatus)
  • celebeszi vitézsas (Spizaetus lanceolatus)
  • szumátrai vitézsas (Spizaetus nanus)
  • hegyi vitézsas (Spizaetus nipalensis)
  •                                                                                                                    
  • díszes vitézsas (Spizaetus ornatus)
  • fülöp-szigeteki vitézsas (Spizaetus philippensis)
  • fekete vitézsas (Spizaetus tyrannus)
  • bokrétás sas (Lophaetus occipitalis)
  • koronás sas (Stephanoaetus coronatus)
  • héjasas (Hieraaetus fasciatus vagy Aquila fasciata
  • törpesas (Hieraaetus pennatus vagy Aquila pennata)
  • vöröshasú törpesas (Hieraaetus kienerii)
  • ausztrál törpesas (Hieraaetus morphnoides)
  • foltos törpesas (Hieraaetus ayresii)
  • afrikai héjasas (Hieraaetus spilogaster vagy Aquila spilogastra)
  • szirti sas (Aquila chrysaetos)
  • ékfarkú sas (Aquila audax)
  • fekete sas (Aquila clanga)
  • Gurney-sas (Aquila gurneyi)
  • parlagi sas (Aquila heliaca)
  • ibériai sas (Aquila adalberti)
  • pusztai sas (Aquila nipalensis)
  • szavannasas (Aquila rapax)
  • békászó sas (Aquila pomarina)
  • indiai békászósas (Aquila hastata)
  • kaffersas (Aquila verreauxi)
  • Wahlberg-sas (Aquila wahlbergi)
  • maláj sas (Ictinaetus malayensis)
  • rétisas (Haliaeetus albicilla)
  • fehérfejű rétisas (Haliaeetus leucocephalus)
  • óriásrétisas (Haliaeetus pelagicus)
  • fehérhasú rétisas (Haliaeetus leucogaster)
  • szalagos rétisas (Haliaeetus leucoryphus)
  • salamon-szigeteki rétisas (Haliaeetus sanfordi)
  • lármás rétisas (Haliaeetus vocifer)
  • madagaszkári rétisas (Haliaeetus vociferoides)
  • szalagos vízisas (Ichthyophaga ichthyaetus)
  • barnafarkú vízisas (Ichthyophaga humilis)
• A kányaformák (Milvinae) osztályában:
  • Feketemellű kányasas (Hamirostra melanosternon)
• A kígyászölyvformák (Circaetinae) osztályában:
  • bukázó sas (Terathopius ecaudatus)
  • kontyos kígyászsas (Spilornis cheela)
  • celebeszi kígyászsas (Spilornis rufipectus)
  • fülöp-szigeteki kígyászsas (Spilornis holospilus)
  • andamáni kígyászsas (Spilornis elgini)
  • borneói kígyászsas (Spilornis kinabaluensis)
  • nikobári kígyászsas (Spilornis minimus)

Szintén sasnak nevezik a halászsast (Pandion haliaetus), ez azonban a sólyomalakúak egy külön családját, a halászsasféléket (Pandionidae) alkotja azok egyetlen képviselőjeként, vagyis nem tartozik a vágómadárfélék családjába.

Vörös vércse

• Falco tinnunculus tinnunculus – ez az alapfaj, széles körben elterjedt egész Eurázsiában. Fészkel a Földközi-tenger szigetein és Észak-Afrikában is. Ezeken kívül előfordul a Brit-szigeteken is.
• Falco tinnunculus alexandri – a Zöld-foki szigetek déli szigetein él
• Falco tinnunculus neglectus – a Zöld-foki szigetek északi szigetein él
• Falco tinnunculus canariensis – a Kanári-szigetek nyugati tagjai és Madeira
• Falco tinnunculus dacotiae – a Kanári-szigetek keleti tagjai
• Falco tinnunculus rupicolaeformis – Szudán északi része, Egyiptom és az Arab-félsziget
• Falco tinnunculus interstinctus – Japán, Korea, Kína, Burma, Asszám és a Himalája.
• Falco tinnunculus rufescens – Afrika a Szaharától délre
• Falco tinnunculus archeri – Szomália és Kenya
• Falco tinnunculus rupicolus – Angolától keletre Tanzániáig és délre a Fokföldig
• Falco tinnunculus objurgatus – Nyugat- és Dél-India és Srí Lanka
• Falco tinnunculus perpallidus
•  Testhossza 32-35 centiméter, szárnyfesztávolsága 70-80 centiméter. A hím testtömege 160-210 gramm, a tojó 200-250 gramm. A hím hátoldala gesztenyevörös, sötét cseppfoltokkal, hasoldala sárgás, elszórt fekete pettyekkel, feje és farka hamuszürke, a farok vége fekete. A tojó háta és farka rozsdabarna, sötTöbbnyire varjaknak a fák tetején lévő, gallyakból álló fészkét foglalja el; amíg a fészek használható, nem keres másikat. Előszeretettel fészkel más madárfajok közelében. Ha nem fán fészkel, akkor gyakran választja a fák odvait, löszpartokat, sziklafalakat, kőbányákat, várromokat és a városok magasabb épületeit – főként templomtornyok – tetőzetét. Néhány párt megfigyeltek a budapesti Parlament épületén fészkelni. Fészekalja 3-8 tojásból áll, melyeken 28-30 napig kotlik. A fiatal madarak szintén 28-30 nap múlva repülnek ki. A fiókák jellegzetes vérszívója a Carnus hemapterus nevű ektoparazita légy.ét keresztsávokkal, hasa olyan, mint a hímnek, farka végén fekete keresztszalag.
•  

Farkas

A farkas vagy szürke farkas (Canis lupus) a ragadozók családjába tartozó, kutyaféle állat. Belőle háziasították a kutyát (Canis familiaris).

Tágabb értelemben farkasnak neveznek a kutyafélék(Canidae) családján belül több más fajt is: ezek a prérifarkas (Canis latrans), a vörös farkas vagy rőt farkas (Canis rufus) és a sörényes farkas(Chrysocyon brachyurus). Szócikkünkben „farkas” alatt a szürke farkas értendő.Holarktikus faj; (az ember után) a legnagyobb területen elterjedt emlős. Észak-Amerika ésEurázsia északi területeinek meghatározó csúcsragadozója, de megtalálhatjuk képviselőitKözép-Amerikában, Észak-Afrikában és Dél-Ázsiában is. Az egykor összefüggő, hatalmas területen a túlzott vadászat következtében ma már csak elszigetelt csoportjai maradtak fenn, így példáu lÉszak-Afrika szavanna övezetéből az ember teljesen kiszorította. Kihalt Japánban is; az Arab-félszigeten erősen veszélyeztetett, szinte el is tűnt. Természetes élőhelyét nehéz meghatározni, hiszen (az ember kivételével) a farkas a különböző biomokhoz leginkább alkalmazkodott emlős: a f élsivatagtól a tundrán át a trópusi esőerdőig mindenhol képes megélni.

Jelenleg a legtöbb élőhelyén védett; több alfaja szerepel a Nemzetközi Természetvédelmi Szövetség(IUCN) vörös listáján.

Görény

(Mammalia) osztályának a ragadozók (Carnivora)rendjébe, ezen belül a menyétfélék (Mustelidae)családjába és a menyétformák (Mustelinae)alcsaládjába tartozó faj. Ügyes ragadozó; odújában télire élelmiszerkészletet gyűjt, ami ott "mélyhűtődik", és hónapokig friss marad. A görények alfélmelletti mirigyeikből bűzös és kiállhatatlan szagú folyadékot választanak ki.

Ország:	Állatok (Animalia)
Törzs:	Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs:	Gerincesek (Vertebrata)
Osztály:	Emlősök (Mammalia)
Alosztály:	Elevenszülők (Theria)
Alosztályág:	Méhlepényesek (Eutheria)
Öregrend:	Laurasiatheria
Rend:	Ragadozók (Carnivora)
Alrend:	Kutyaalkatúak (Caniformia)
Család:	Menyétfélék (Mustelidae)
Alcsalád:	Menyétformák (Mustelinae)
Nem:	Mustela
Alnem:	Putorius
Faj:	M. putorius Bundája sötétbarna, pofája fehér, bandita maszkkal a szeme körül. Aljszőrzete halvány sárga. Farka hosszú, lábai rövidek. A nőstény kb. 25–30 cm, míg a hím valamivel nagyobb 30–35 cm között van. A tenyésztett, állatkereskedésekben kapható példányok valamivel kisebbek. A görények előfordulnak Európa legtöbb országában. Szürkületi állatok, rendszerint erdőkben, szántókon, lápokon találhatók. Folyópartok oldalába, vagy fák gyökere alá ásott odúkban él. Főleg ragadozó, leginkább békákat és pockokat zsákmányol, de elkapja a patkányokat, és egyéb kisebb zsákmányállatokat is. Vadászterülete körülbelül egy négyzetkilométert tesz ki. Anglia néhány részén az elkóborolt vadászgörények és a vad közönséges görények keveredtek, és ezek a hibridek majdnem megkülönböztethetetlenek a közönséges görényektől. Elterjedés: A görény a többi menyétféléhez hasonlóan gyűjt néha élelmet. Kotoréka rendszerint egy „lakókamrából" és egy „éléskamrából” áll. Nyáron főként békákat fogyaszt. A görény kis termete ellenére erős, és mindig zsákmányra éhes. Olyan nagy állatokat is meg tud ölni, mint az üregi nyúl és a mezei nyúl. Sven Nilsson svéd zoológus már a 19. században megfigyelte, hogy a görények gyakran az elkapott békákat élő vágóállatként az odújukban vagy egy kis szigeten tartották a mocsárban, lábukat eltörték, így azok nem tudtak elmenekülni. Bátorságára jellemző, hogy még akeresztes viperára is ráveti magát, és egy tarkóharapással megöli. Hajlékonyságával és gyorsaságával kifárasztja a kígyót, bár vigyáznia kell, mert a kígyóméreg a görényre is hat. Egyéb görényfajok a mezei görény (M. eversmanni) és az európai nyérc (M. lutreola). A legtöbb zoológus szerint a vadászgörény (M. putorius furo) a közönséges görénytől származik. A zorilla, vagy csíkos görény (Ictonyx striatus) Afrika szubszaharai területein él. Közeli rokona a hermelinnek,vidrának és a nyércnek.